Csel a cselben – Frank Herbert: A Dűne (Első könyv: A Dűne)
Dune (1965) (ford. Békési András, Szukits Könyvkiadó, 2003)
Talán illenék Iluran hercegnő szavaival indítanom: “A kezdet kezdetén kell a leggondosabban ügyelni rá, hogy meglegyen a dolgok egyensúlya.” A szerző, Frank Herbert, ezt tökéletesen szem előtt tartotta.
Annyi mindent el lehetne mondani a regénynek csak erről a részéről. Először is, érezni, hogy Herbert hihetetlen mennyiségű anyagot gyűjtött össze a regénye megírásához. A sivatagi környezettel kapcsolatos háttér, a vallási, kulturális és még ki tudja, hány vetület a regényt hihetetlenül komplex művé teszi. Bár még csupán a regény egyharmadán vagyok túl, már látszik – már az első 20-30 oldalon látszott! – hogy ez a könyv sokkal több, mint az elsőre gondolnánk. Nem hiába tartják az SF egyik mesterművének. Ha csupán az egyszerű oldaláról akarnánk megfogni a regényt, azt mondhatnánk, egy politikai cselszövést – ami mesterien van összerakva – látunk. De mindeközben nem szabad elfeledkeznünk rengeteg dologról, ami tovább bonyolítja és sokkal magasabb szintre emeli ezt az egészet.
Egyrészt maga a helyszín: a Galaxis legzordabb világa, ennek ellenére mégis ez a legfontosabb az Impérium, ennek az ingatag lábakon álló monstrum minden egyes frakciója számára. Ez pedig a fűszer miatt van, ami ugyan hatalmas jelentőségű, Herbert azonban mindeddig csak kevés információt csöpögtetett róla. Ahogy az ifjú Paul sorsáról, a Kwisatz Haderach céljáról sem. De a szerző mesteri módon dob egyik veremből a másikba: a politikai csatározások mögött egy sokkal fontosabb és jelentőségteljesebb titok, sőt, több titok is lappang. A fremenek, az ifjú Paul, a titokzatos Bene Gesserit titkai… Herbert a késleltetés mestere: a később oly fontossá váló dolgok, mint a Muad-Dib név, ugyan elhangzik már a könyv első oldalán egy kommentárban, de a főszövegben csak a fejezet legvégén. Hasonlóan remek, ahogy dr. Yueh kérdését megoldotta. Már a kezdet kezdetétől tudjuk, hogy valójában reménytelen azon hite, hogy árulásával megmenekítheti szerelmét, Herbert azonban erre fittyet hány, szereplőjét vezeti a biztos bukás felé, miközben mi öntudatlanul is izgulunk, hogy ne járjon sikerrel. Holott mindent gyakorlatilag a kommentárokkal sejtet a szerző: az árulást, Muad-Dib eljövetelét, mindent.
A szereplők cselekedetei aprólékosan kidolgozottak. Furcsa egy olyan világról olvasni, ahol szinte mindenki ki tud olvasni mindent a másik mozdulataiból, hangjából, gesztusaiból, mégis képesek elrejteni a legfőbb igazságokat a fürkésző tekintetek előtt. A cselszövés új értelmet nyer. Csel a cselben, és még abban is egy csel. És akkor sem érezhetjük magunkat biztonságban. Herbert a jeleneteket mindig kettő, de van, hogy három szereplő szemszögén át láttatja, belső monológjaik fontos kommentárokként szolgálnak a megértéshez. Minden szereplőre illik az, amit az író az Impérium társadalmi rendszeréről mond. “Mindenkinek meg van a helye, és mindenki a helyén van.” Itt egy pillanatra sem szabad levenni a tekintetünket senkiről, minden elejtett szónak, utalásnak súlya van.
Amikor az ember olyan sorokat olvas, mint az alábbi, megfogalmazódik benne egy gondolat – bennem legalábbis ez fogalmazódott meg -: aki ezt írta, egyszerűen bölcs.
“Vésd az emlékezetedbe, fiam: Minden világnak négy pillére van. ” Feltartotta négy göcsörtös ujját. “A bölcsek tudása, a hatalmasok igazságossága, a bátrak vitézsége és az igazak imádsága. De mindez mit sem ér… – ökölbe szorította a kezét – …olyan uralkodó nélkül, aki érti az uralkodás művészetét.” [F. Herbert: Dűne, 36. oldal]
Ami azonban mind ezeknél is nagyobb erővel csap le az emberre, az Paul látomása a fejezet végén. Az ifjúra hirtelen rászakad minden, a jövő kusza útjai és veszélyei. Látja előre az utat, és a szerző elindítja rajta. Asimov Alapítványa is ilyen: van, aki ismeri a jövőt, mégis elindul rajta, mert tudja, hogy végig kell járni. Herbert egy pillanatra felvillantja, mekkora távlatok is jelennek meg, de épp csak látjuk a horizontot. Az egész kép még kibontásra vár.
Végezetül csak annyit tennék hozzá, hogy azt kell mondjam, most már végképp feleslegesnek érzem, hogy megírták az előzménytrilógiát. És elhiszem, hogy ez a könyv gyakorlatilag megfilmesíthetetlen, bárki bármit mond.
Izgatottan várom, beverekedi-e magát a Dűne a saját sci-fi pantheonomba.
Ha nem is az első rész, de a Dűne Istencsászára mindenképp!
Legalábbis nálam. Abban a regényben csúcsosodik ki számomra az egész sorozat.
És szégyen, mit tettek vele (előzmények meg utózmányok…. brrr).
Fura lenne ha nem…
(Én amúgy a Dűne Isten-császárát kedvelem a legjobban)
Üdv a Dűne olvasása utáni világ küszöbén.:) Annyit még hozzátennék, hogy a könyv annál is több, mint amivel többnek gondolod, mint elsőre gondolnád.:)
Herbert bölcs, de a későbbi regényeiben ezt jóval mélyebbre viszi, és valóban az egyik legműveltebb, széleskörűbb scifi szerző, akit eddig olvastam.
Nekem az első regény toronymagasan a kedvencem a sorozat darabjai közül. Igaz, az Istencsászárnál nem jutottam tovább.
Tizenkét évesen olvastam először. Azóta nem telt el év, hogy ne vettem volna újra elő. ( kb. húszegynéhány éve ). Nagybetűs kedvencek kedvence lett. Túl azon, hogy egy régi-új Univerzum tárul az ember elé, hihetetlen technológiák, felfedezésre váró kultúrák és emberi sorsok, az olvasó megtalálja az utat saját legrejtettebb titkaihoz is. Ha van olyan bátor, hogy szembe mer nézni velük.
Jó szórakozást hozzá, és izgalmas, munkás utazást a létezés különböző síkjain.
” Homoktenger partján Terád vár, Shai-hulud;” ( A Dűne messiása )
Egyébként rohadtul irígyellek… Hackett nagyon szépen megfogalmazta.
A Dűne máig az egyik kedvenc sci-fim, de csak az első könyv, a többit nem olvastam. Annyira szeretem, hogy félek, hogy a gyatrább folytatások elrontják
Háát, kedves dzsejt a folytatások nem gyatrábbak, sőt!